Home > LEGFRISSEBB HIREK
Szilárd bizonyíték van arra, hogy a Tiaojü-szigetek (Diaoyu Dao) Kína területéhez tartoznak
Írta: Guo Jiping
2012-11-02

Szeptember 10-én a japán kormány bejelentette elhatározását, hogy „megvásárolja” Kína Tiaojü szigetcsoportját és a hozzá tartozó kisebb szigeteket, Nanxiao Dao-t és Beixiao Dao-t is, hogy ezeket „államosítsa”. Ennek fényében a kínai kormány kifejezte határozott álláspontját és szilárd ellenintézkedéseket hozott, a kínai nép pedig nagyfokú felháborodását fejezte ki és erős összefogást tanúsított a japán lépéssel szemben, valamint a nemzetközi közösségben is az igazság hangját és aggodalmakat lehetett hallani. Mindez együtt hatalmas csapás volt a japán oldal arroganciájára. Japán azonban konokul ellenáll, hogy megváltoztassa téves álláspontját. Ellenkezőleg: tovább folytatja gátlástalan lépéseit, amelyekkel megsérti Kína területi szuverenitását, és megkérdőjelezi a háború utáni nemzetközi rendet.

I

„Csillapítsuk le a Tiaojü-szigetek ügyet. Nézzük a japán-kínai kapcsolatokat általában, nagy vonalakban. Tartsuk fenn a békét és a stabilitást Észak-kelet Ázsiában.” Ez volt Japán retorikája. De ezek a látszólag visszafogott és konstruktív gesztusok nem takarják el Tokió igazi szándékát és mozgolódását. A japán kormány szerint „nem adhatjuk fel azt, amit nem adhatunk fel” és „Japánnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy megerősítse a Senkaku-szigetek körüli határvizeit. A japán jobboldali erők azért csapnak lármát, hogy a Tiaojü-szigeteken építsenek létesítményeket, ezzel is megerősítve Japán képességét arra, hogy Kínával szembeszálljon.

Szeptember 21-én este meglehetősen sok japán személyzet landolt a Tiaojü-szigeteken. Másnap jobboldali csoportok Kína-ellenes tüntetést szerveztek Tokióban azt állítva, hogy „Kína behatolt a Senkaku-szigetekre” és követelték „japán önvédelmi erők állomásoztatását a Senkaku-szigeteken”. Továbbá a japán Parti Őrség járőrhajókat szervezett saját hatáskörben Japán-szerte, hogy megvédje a Tiaojü-szigetek körüli vizeket, és beavatkozzon ezeken a vizeken a kínai tengeri megfigyelő hajók rutin járőrözései és védelmi küldetései valamint halászati igazgatási hajók ellen.

Az ENSZ Közgyűlése alkalmával a japán miniszterelnök Josihiko Noda hosszasan beszélt az úgynevezett „jogi bizonyítékokról”, amelyek Japán szuverenitását bizonyítják a Tiaojü-szigetek felett, és erősködött, hogy nincs vita Japán és Kína között ebben az ügyben. A japán külügyminisztérium egy dokumentumot rakott össze „Három igazság a Senkaku-szigetekről” címmel, amelyben összefoglalja Japán álláspontját, és utasítja Japán nagykövetségeit, hogy ennek megfelelően kommunikáljanak a befogadó országukkal. A japán külügyminisztérium további 600 millió yent kért költségvetésében a következő fiskális évre, amely összeget propaganda és kutatási célokra használná a „japán terület megvédése” érdekében. Egyes japán médiaorgánumok odáig mentek, hogy szégyenletes módon sztorikat találtak ki egy olyan benyomás keltése végett, hogy más országok támogatják Japán álláspontját.

Tulajdonképpen nem sok új volt Japán „média-offenzívájában”. Tele volt olyan klisékkel, mint a Tiaojü-szigetek történelmi okoknál fogva és a nemzetközi jog értelmében szervesen japán területek, és a japán „államosítási” cél az, hogy „folytassa a stabil és biztonságos igazgatást”. Mindazonáltal volt benne valami új is, nevezetes, hogy Kína nem tartott igényt a Tiaojü-szigetek feletti fennhatóságra egészen az 1970-es évek elejéig; az 1972-es a diplomáciai kapcsolatok normalizálását célzó tárgyalásokon és az 1978-as tárgyalásokon, hogy aláírják a Kína és Japán közötti béke és barátság-szerződést, Kína és Japán akkori vezetői nem jutottak egyetértésre, sem konszenzus nem alakult ki arról, hogy a Tiaojü-szigetek körüli „vitát félretegyék”. Kína túlreagálása a „szigetvásárlás” kapcsán, valamint a Kínában lévő japán érdekek elleni széleskörű erőszak miatt Japán „fenyegetve érzi magát”.

Az igazság az, hogy a Tiaojü-szigetek Kína szerves részét képezik, és Japán részéről a Tiaojü-szigetek Kínától való elbitorlása törvénytelen és érvénytelen. Japán úgynevezett „államosítása” a Tiaojü-szigetek és a hozzájuk kapcsolódó Nanxiao Dao és Beixiao Dao vonatkozásában súlyosan megsérti Kína területi szuverenitását. Kína ezt az elvi álláspontját részletesen kifejtette egy cikkben „Hogyan ’veheti meg’ vagy ’adhatja el’ bárki más Kína Tiaojü-szigeteit?” címmel, amelyet a People’s Daily jelentetett meg szeptember 11-én „Guo Jiping” aláírással. A mai cikkben történelmi tényeket és a nemzetközi jog normáit mutatjuk be annak érdekében, hogy rámutassunk Japán legutóbbi propagandájának úgynevezett „új pontjai” abszurditására és baljós jellegére.

II

Japán kijelentette, hogy Kína nem jelentette be igényét a Tiaojü-szigetek feletti fennhatóságra egészen az 1970-es évek elejéig. De mi a valós történelmi helyzet?

A Tiaojü-szigetek már ősidők óta Kína területének szerves részét képezik. Kínai területként jelölték, és Tajvan szigetéhez hasonló módon társult szigetként igazgatták már a Ming és a Qing dinasztiák idején is. A XIX. század végén Japán a kínai-japán háborúban megkaparintotta a Tiaojü-szigeteket, és rákényszerítette a Qing kormányt, hogy írja alá a Shimonoseki Békeszerződést és adja át Japánnak „Formoza szigetét (Taiwan), az összes hozzá tartozó vagy ahhoz kapcsolódó szigettel együtt”. Ezek között voltak a Tiaojü-szigetek is. 1941 decemberében a kínai kormány hivatalosan hadat üzent Japánnak, és egyidejűleg eltörölt Kína és Japán között megkötött minden szerződést. 1943. decemberében a Kairói Nyilatkozat egyértelműen kimondta, hogy „mindazokat a területeket, amelyeket Japán Kínától elrabolt, úgymint Mandzsúriát, Formozát és a Pescadores-szigeteket visszaadják a Kínai Köztársaságnak. Japánt ki fogják űzni mindazokról az egyéb területekről is, amelyeket erőszakkal és kapzsisággal elvett.” 1945 júliusában a Potsdami Nyilatkozat 8. cikke kijelentette: „Teljesítjük a Kairói Nyilatkozat feltételeit, és Japán szuverenitását Honshu, Hokkaido, Kyushu, Shikoku szigetére, továbbá az általunk kijelölendő kisebb szigetekre korlátozzuk.” 1945. szeptember 2-án a japán kormány egyértelmű szavakkal elfogadta a Potsdami Nyilatkozatot a Japán megadási okiratban, és megesküdött, hogy hűségesen teljesíti a Potsdami Nyilatkozatban lefektetett minden kötelezettségét. 1945. október 25-én Taipeiben a kínai háborús övezet tajvani tartományában ünnepélyes keret között elfogadták Japán kapitulálását, és a kínai kormány hivatalosan is visszavette Tajvant. Kína végig hangsúlyozta, hogy Japán az olyan nemzetközi jogi okmányok, mint a Kairói Nyilatkozat és a Potsdami Nyilatkozat értelmében köteles a Kínától elrabolt minden területet Kínának visszaadni, és ez természetesen magában foglalja a Tiaojü-szigeteket is.

1951. szeptember 8-án Japán, az Egyesült Államok és számos más ország aláírta a Békeszerződést Japánnal (általában San Franciscói Békeszerződés néven ismerik), amelyből Kína kimaradt. Mielőtt a békeszerződést aláírták volna, Csou En-lai külügyminiszter ünnepélyes nyilatkozatot tett. „Amennyiben a Kínai Népköztársaság kimarad a Japánnal való békeszerződés előkészítéséből, megfogalmazásából és aláírásából, akkor a tartalomtól és a kimenetelétől függetlenül azt a központi népi kormány törvénytelennek és érvénytelennek fogja tekinteni.” Miután a békeszerződést aláírták, Csou En-lai újabb nyilatkozatot tett 1951. szeptember 18-án. „A Japánnal megkötött békeszerződés, amelyet az USA kormánya önkényesen írt alá a San Franciscoi konferencián a Kínai Népköztársaság részvétele nélkül, törvénytelen és érvénytelen, és a központi népi kormány semmilyen körülmények között sem ismeri azt el.” A nyilatkozat nagyon is egyértelművé tette, hogy a San Franciscoi Békeszerződés rendelkezéseit Kína soha nem ismerte el a kínai területek vonatkozásában. Ez természetesen magában foglalta a Tiaojü-szigeteket is. Kína ezen álláspontja vonatkozik az USA ezt követően törvénytelenül megszerzett gyámságára a Tiaojü-szigetek felett és a szigetek Japánnak történt átadására is a San Franciscoi Békeszerződés aláírása után. Mindez jól mutatja, hogy Kína fennhatósági igénye a Tiaojü-szigetek felett következetes és egyértelmű. Soha nem változott, még egy csöppnyit sem.

A „média-offenzíva” mostani fordulója során Japán megpróbált egyes elszigetelt érveket felhozni, amelyek látszólag őt támasztják alá. Például Japán többször hangsúlyozta, hogy a Tiaojü-szigeteket az 1958-as és az 1960-as, Kínában kiadott Világatlasz Japán Okinawa részeként jelölte.

A térképekről szólva meg kell említeni, hogy mi is a cikk megfelelő részét a térképekhez kapcsolódó tényeknek kívánjuk szentelni.

A Császári címadományozó követek feljegyzéseiben (Shi Liu Qiu Lu) található, 1579-ben (a Ming dinasztia alatti Vanli császár uralkodásának hetedik évében) Xiao Csondzse által írt Rjúkú útitérkép (Liu Qiu Guo Hai Tu), az 1629-ben (a Ming dinasztia alatti Csongzsen császár uralkodásának második évében) Mao Ruizseng által írt Auguszt Ming tolmácsainak feljegyzései (Huang Ming Xiang Xu Lu), az 1767-ben (a Qing dinasztia alatti Csian-Long császár uralkodásának 32. évében) készített Nagy egyetemes földrajzi térkép (Kun Yu Quan Tu) , valamint az 1863-ban (a Qing dinasztia alatti Tongzi császár uralkodásának második évében) kiadott A nagy Qing dinasztia atlasza (Huang Chao Zhong Wai Yi Tong Yu Tu) mind Kína területeként jelölte a Tiaojü-szigeteket.

A Hajasi Sihei által 1785-ben írt könyv, a Három ország képes áttekintése volt a legkorábbi japán irodalmi mű, amely megemlíti a Tiaojü-szigeteket. A könyvben szereplő A három tartomány és 36 rjúkú sziget térképe a Tiaojü-szigeteket különállónak jeleníti meg, és színe megegyezik Kína szárazföldi területének színével, jelezve, hogy a Tiaojü-szigeteket Kína területének tekintették. Továbbá az 1892-ben kiadott Japán tartományok és szigetek nevei és térképei a Tiaojü-szigeteket nem jelöli Japán területeként.

A francia térképész, Pierre Lapie és mások által 1809-ben készített A Kelet-kínai tenger partmenti államainak térképe a Tiaojü-szigeteket, Huang Vej-ji-t és Csi Vej-ji-t Tajvan szigetével azonos színűre színezte. Az olyan térképek, mint az 1811-ben Nagy-Britanniában kiadott Kína új térképe a legújabb hatóságok szerint (A New Map of China from the Latest Authorities), Colton 1859-ben az Egyesült Államokban kiadott Kína című műve, valamint a brit haditengerészet által 1877-ben készített Kína keleti partjainak térképe: Hong Kongtól a Liao-tung öbölig a Tiaojü-szigeteket kínai területként jelölik.

Egyetlen adott térképet nem lehet csak úgy kivenni a kontextusból, és bizonyítékként felhasználni egy olyan kormány álláspontjának elutasítására, amely területét érinti. Ezt diktálja a józan ész. A Japán által idézett Világatlasz a Tiaojü-szigeteket Japán Okinawa szigeteként jelölte, de világosan jelezte forrását, hogy utalásuk a Japán elleni Shen-pao háború előtti archívumból való (Shanghai News). Akkoriban a Tiaojü-szigetek Japán gyarmati uralom alá tartoztak. A nemzetközi jog értelmében egy térkép egy adott kiadása nem szolgáltat alapot jogformálásra, vagy mások jogainak kiforgatására. Ezért tehát Japán érve, miszerint a Tiaojü-szigetek japán terület lennének a kérdéses térkép alapján, egyáltalán nem meggyőző. Ellenkezőleg: sok 1970 előtt megjelentetett japán térkép a Tiaojü-szigeteket és a hozzájuk tartozó kisebb szigeteket nem jelölte Japán részeként.

Az ilyen ritka kincsre épülő elfogadhatatlan bizonyítékok kezelése Japán részéről, és hogy ebből Japán ekkora ügyet csinál rámutat arra, hogy Japán kimerült és még mindig nem talál elégséges jogalapot arra, hogy fennhatóságra tartson igényt a Tiaojü-szigetek és a hozzá tartozó kisebb szigetek felett.

Miért került Japán ilyen suta helyzetbe? Ez nagyon is világos. Egy ország álmodhat hatalmas álmokat arról, hogy agresszív háborút visel és rabszolgasorba dönti Ázsia népét. Egy ország kergethet illúziókat arról, hogy fehérre mossa történelmi bűneit azzal, hogy helytelenül közelíti meg a történelmet és a világ többi országa által tisztelt, „normális országgá” válik. De a történelmi tényeket semmilyen módon nem lehet kitalálni. Egy ország, amely meg meri kérdőjelezni a történelmi tényeket, az tisztességtelen és végtelenül veszélyes. A nemzetközi közösségnek ugyancsak figyelnie kellene egy ilyen országra!

III

Japán azt állítja, hogy Japán és Kína vezetői nem jutottak egyezségre és konszenzus sem született arról, hogy a „Tiaojü-szigetek feletti vitát félretegyék a kétoldalú kapcsolatok normalizálását célzó 1972-es tárgyalások során, és az 1978-as Kínai-japán béke és barátság-szerződés során sem. Ez vajon igaz-e? Az egyértelműség kedvéért nézzük meg a mérvadó történelmi okmányokat, köztük a tárgyalások jegyzőkönyvét is.

Mindenki tudja, hogy a Kínai-japán közös nyilatkozat (1972) és a Kínai-japán béke és barátság-szerződés (1978) az, amivel Kína és Japán végül véget vetett a háborús helyzetnek és normalizálta kétoldalú kapcsolatait. A két okmány lett a kétoldalú jogi alap a háború utáni tulajdonviszonyok megoldásához Kína és Japán területi kérdéseiben.

A Kínai-japán közös nyilatkozat harmadik pontjában, amely Tajvan kérdésével foglalkozik, a japán fél egyértelműen elkötelezi magát, hogy „határozottan fenntartja álláspontját a Potsdami Nyilatkozat 8. cikke értelmében”. Továbbá megerősítette a Kínai-japán béke és barátság-szerződésben, hogy „a Közös nyilatkozatban lefektetett elveket szigorúan betartja”. A Potsdami Nyilatkozat 8. cikke lényege, amelyre utal a Közös nyilatkozat is, az, hogy „Teljesítjük a Kairói Nyilatkozat feltételeit”. Konkrétabban, ahogy az a Kairói Nyilatkozatban szerepel, „mindazokat a területeket, amelyeket Japán Kínától elrabolt, úgymint Mandzsúriát, Formozát és a Pescadores-szigeteket visszaadják a Kínai Köztársaságnak.” Ez komoly kötelezettség-vállalás volt Japán részéről Kína felé, kétoldalú egyezmények formájában. Bár a kötelezettség-vállalás Tajvan kérdése kapcsán történt, ez érvényes a Tiaojü-szigetekre is, hiszen a Tiaojü-szigetek Tajvanhoz kapcsolódó szigetek. Érdemes megjegyezni, hogy a Kairói Nyilatkozat nem kimerítő felsorolás formájában említi meg ezeket a területeket. Azt hangsúlyozta, hogy Japán bármilyen módon is rabolta el Kínától ezeket a területeket, akár Tajvanról és a Pescadores-szigetekről van szó, amelyeket formálisan átengedtek Japánnak a Shimonoseki békeszerződés értelmében, vagy Mancsúriáról, amely Japán tényleges uralma alatt állt egy bábkormány segítségével, vagy Japán által más módon elrabolt kínai területekről, azokat mind vissza kell szolgáltatni Kínának. Tehát, bár Japán azt állítja, hogy a Tiaojü-szigeteket nem engedték át Japánnak a Shimonoseki békeszerződés értelmében Tajvanhoz tartozó szigetekként, Japán nem tagadhatja, hogy a szigeteket Japán elrabolta Kínától az 1894-95-ös kínai-japán háborút követően, és mint ilyet, vissza kell szolgáltatnia Kínának.

A Kínai-japán közös nyilatkozat és a Kínai-japán béke és barátság szerződés aláírását célzó tárgyalások során a kínai és japán vezetők a kétoldalú kapcsolatok tágabb érdekei érvényesítése végett cselekedve úgy döntöttek, hogy pillanatnyilag nem tárgyalnak a Tiaojü-szigetek kérdéséről, és annak megoldását későbbre hagyják. Ez azonban nem lehet kifogás arra, hogy a japán fél utólag letagadja ezt a kötelezettségét. Az elv, hogy a szóban forgó területek tulajdonlásának kérdését a Kairói Nyilatkozat és a Potsdami Nyilatkozat értelmében kell megoldani, mint ahogy az a Kínai-japán közös nyilatkozatban valamint a Kínai-japán béke és barátság-szerződésben is szerepel, még mindig érvényes a Tiaojü-szigetekre vonatkozóan.

Egy közelmúltbeli sajtókonferencián Koicsiro Gemba japán külügyminiszter idézte a Kakuei Tanaka miniszterelnök és Csou En-lai miniszterelnök közötti 1972-es, a Tiaojü-szigetekről szóló párbeszédet. Azt mondta, hogy Japán és Kína nem jutottak közös álláspontra e kérdésben. Megint csak a tisztánlátás kedvéért olvassuk el az alábbiakat, ami a beszélgetés során valóban megvitatott kérdés legfőbb része:

Tanaka miniszterelnök: Megragadnám az alkalmat, hogy megkérdezzem, mi Kína hozzáállása a Senkaku-szigetekhez.

Csou miniszterelnök: Pillanatnyilag nem kívánom ezt a kérdést megvitatni. Nem jó ezt most megvitatni.

Tanaka miniszterelnök: Lehet, hogy megnehezíti a dolgomat, amikor visszamegyek, ha egyáltalán nem vetem fel ezt a kérdést míg itt vagyok Pekingben.

Csou miniszterelnök: Valóban, mert olajat fedeztek fel a tenger alatt arrafelé. Tajvan igyekszik most nagy ügyet csinálni ebből. Az Egyesült Államok is lehet, hogy ezt teszi. Ezt az ügyet már túlságosan felfújták.

Gemba miniszter idézete itt véget ért. De valójában Tanaka miniszterelnök tovább beszélt, és azt mondta: „Rendben. Nem kell ezt most megvitatni. Beszéljünk erről majd valamikor a jövőben.

Csou miniszterelnök: Beszéljünk erről majd valamikor a jövőben. Most először oldjuk meg azokat a nagy és alapvető kérdéseket, amiket meg tudunk oldani, mint a kétoldalú kapcsolatok normalizálása. Nem arról van szó, hogy más kérdések nem „nagyok”, hanem arról, hogy a kapcsolatok normalizálása nagyon sürgető ügy. Egyes kérdéseket majd később kell megvitatni.

Tanaka miniszterelnök: Szerintem más kérdéseket meg lehet oldani akkor, ha már egyszer a kapcsolatok normalizálódtak.

Vajon milyen kérdésekre utaltak, amelyeket meg kellett oldani? Ez meglehetősen világos volt az akkori kínai és japán vezetőkkel. Ez a következő volt: a Reverzióról szóló okinawai megállapodás, amelyet az Egyesült Államok és Japán írt alá 1971. június 17-én, és amely kimondta, hogy a Rjúkú szigetek és más szigetek igazgatásának hatásköre visszakerül Japánhoz, és önkényesen a visszaadandó szigetek közé sorolta a Tiaojü-szigeteket és a hozzájuk tartozó kisebb szigeteket is. 1971. december 30-án Kína külügyminisztere nyilatkozatot adott ki, hangsúlyozva, hogy az Egyesült Államok és Japán között a háttérben megkötött megállapodás a Tiaojü-szigetek és más szigetek kapcsán teljes mértékben törvénytelen, és semmilyen módon nem változtatja meg a Kínai Népköztársaság területi szuverenitását a Tiaojü-szigetek tekintetében. Tehát egyáltalán nem volt homályos, hogy milyen kérdést kellett megoldani. A kérdés a Tiaojü-szigetek feletti fennhatóság kérdése volt. Gemba miniszter a beszélgetésnek csak egy részét idézte. Talán azért, mert nem jutott hozzá a teljes szöveghez? Vagy szándékosan csinálta?

1978 októberében Deng Xiaoping miniszterelnök-helyettes ellátogatott Japánba a Kínai-japán béke és barátság-szerződés ratifikációs okmányainak kicserélése végett. A japán miniszterelnökkel, Takeo Fukudával folytatott megbeszélései utáni sajtótájékoztatón a Tiaojü-szigetek kérdését kommentálva Deng úr kijelentette: „Amikor Kína és Japán normalizálták kapcsolataikat, a két ország megállapodott, hogy ezt a kérdést nem tárgyalják. Amikor a Kínai-japán béke és barátság-szerződést tárgyaltuk, szintén megállapodtunk, hogy ezt a kérdést nem vitatjuk meg. Úgy véljük, hogy bölcsebb most félretenni ezt a kérdést egy ideig, ha most nem tudjuk áthidalni ellentétes nézeteinket. Jó dolog egy időre félretenni egy ilyen kérdést, ha a mi generációnk nem rendelkezik elég bölcsességgel annak megoldásához. A következő generáció bölcsebb lesz, és biztos vagyok abban, hogy előbb-utóbb megtalálják a mindkét fél számára elfogadható megoldást.” A japán oldalon senki nem tiltakozott a megjegyzés ellen.

A kínai külügyminisztérium néhai tanácsadója Zhang Xiangshan és soka mások Kínában és Japánban egyaránt személyesen vettek részt, vagy voltak tanúi ezeknek a kínai-japán kapcsolatok normalizálása körül folyó történelmi eseményeknek, és a Kínai-japán béke és barátság-szerződés aláírásának. Mindenki a maga módján mesélte el a történelmi tényeket. Az ő elbeszélésük bizonyítja, hogy Kína és Japán is világosan tudta, hogy a két ország megállapodásra és konszenzusra jutott arról, hogy a Tiaojü-szigetek körüli vitát félreteszik.

Japán olyan országnak bizonyult, amely meg merte változtatni és tagadni merte a mérvadó történelmi okmányokat alig néhány évtized távlatából. Sőt, meg merte változtani azt is, amit feketén-fehéren leírt a történelem. Mit nem mer ezek után Japán megtenni?

IV

Japán összekeverte a helyeset és a rosszat, amikor azt állította, hogy Kína túlreagálta Japán „szigetvásárlását”, és hogy Kína hatalmas erőszakhullámot indított Japán ellen, ami Japánt veszélybe sodorta.

Bőségesen van történelmi és jogi bizonyíték arra, hogy a Tiaojü-szigetek feletti fennhatóság Kínáé. Miután Japán eljátszotta ezt a „szigetvásárlási” komédiát, Kína kiadta a Külügyminiszter nyilatkozatát és a Kínai Népköztársaság kormányának nyilatkozatát a Tiaojü-szigetek és hozzá kapcsolódó kisebb szigetek körüli felségvizek alapvvonalairól. Ezt követően a Kínai Nemzeti Népi Kongresszus Külügyi Bizottsága, a Kínai Népi Politikai Konzultatív Konferencia Külügyi Bizottsága, a Nemzetvédelmi Minisztérium szóvivője és számos társadalmi csoport szintén nyilatkozatokat adott ki, vagy megjegyzéseket tett a Japán lépésre. Az egész kínai nemezt elítélte a japán kormány hitvány tettét. Kína letétbe helyezte a Kína Tiaojü-szigetei és a hozzá tartozó kisebb szigetek felségvizei koordinátáit és alappontjainak táblázatát az ENSZ főtitkáránál, Ban Ki Munnál, és benyújtotta az ENSZ tengerjogi egyezményének (UNCLOS) égisze alatt működő, a kontinentális talapzatok határáért felelős ENSZ-bizottságnak részleges beadványát azt illetően, hogy a kontinentális talapzat külső pereme meghaladja a 200 tengeri mérföldet a Kelet-kínai-tengeren. Kína tengeri megfigyelő hajói rendvédelmi küldetést hajtottak végre a Tiaojü-szigetek körüli vizeken, és kínai halászati igazgatási hajók rutinszerű rendvédelmi járőrözést végeztek a kínai halászoknak a Tiaojü-szigetek körüli vizeken történő védelme érdekében. Ezek az ellenintézkedések szükséges lépések ahhoz, hogy Kína fenn tudja tartani területi szuverenitását, és ezek jelenítik meg a kínai nép szilárd akaratát és határozottságát, hogy megvédje területi szuverenitását, tengeri jogait és érdekeit.

Japán azt állította, hogy Kína a vártnál jobban túlreagálta a helyzetet. Ezért fel kell tennünk a kérdést: Vajon Japán azt hitte, hogy Kína engedelmességet tanúsít és másképp reagál egy olyan kérdésre, amely legalapvetőbb érdekeit érinti, vagyis nemzeti szuverenitását? A Kína álta tett ellenintézkedések jogosak, hatékonyak és visszafogottak. Kína álláspontja a nemzetközi erkölcsben és magasszintű jogkövetésben gyökerezik, amelyet a nemzetközi közösség megért és támogat, és kiállja majd a történelem próbáját.

Kína szigorúan követte a diplomáciai kapcsolatokról szóló Bécsi Egyezményt, valamint a konzuli kapcsolatokról szóló Bécsi Egyezményt, és törvényes lépéseket tett a Kínában működő külföldi intézmények megvédésére. A japán vállalatok személyzete Kínában biztonságban van. Ami történt, azok csak elszigetelt egyedi események. Az illetékes kínai hatóságok komoly vizsgálatokat folytatnak ezen esetek kapcsán, és ennek megfelelően kezelik ezeket.

Japán kétséget kizáróan súlyosan megsértette Kína területi szuverenitását. De most áldozatként tetszeleg és Kínát vádolja, hogy „megfenyegette” őt. Van ebben logika? Kína soha nem fenyegetett meg egyetlen országot sem. Mindazonáltal ha bármely ország megpróbálja átlépni az érinthetetlen piros vonalat és Kína alapérdekeit meg meri sérteni, Kína nem fog ölbetett kézzel ülni. Ha Japán valóban fél, és „fenyegetve érzi magát”, gondolkodjon el alaposan azon, hogy miként javíthatja ki hibáját, mielőtt túl előre haladna a rossz úton.

V

A japán kormány bejelentette, hogy „megvásárolta” Kína Tiaojü-szigeteit és a hozzá tartozó kisebb szigeteket, Nanxiao Dao-t és Beixiao Dao-t, valamint azon úgynevezett „államosítását”, ami Kína területi szuverenitásának súlyos megsértése. A Kína által tett ellenintézkedések szilárdan demonstrálják Kína álláspontját, hogy a Tiaojü-szigetek fölötti fennhatóság Kínát illeti, valamint azt, hogy a jogi bizonyítékok Kína álláspontját támasztják alá. Hatékonyan felfedték Japán színjátékának jellegét, ami lényegében a Kínával elért egyetértés és konszenzus elárulása, egyértelmű tagadása a világ anti-fasiszta háborúja kimenetelének, és megkérdőjelezi a II. világháború utáni nemzetközi rendet.

Kína erősen ajánlja Japánnak, hogy nézzen szembe a mostani súlyos helyzettel a kínai-japán kapcsolatok terén, és ismerje el, hogy vita van a Tiaojü-szigetek fölötti fennhatóság kérdésében. Japán tegye jóvá a hibás lépést, amivel megszegte Kína szuverenitását, és térjen vissza arra az útra, hogy tárgyalásos úton rendeződjön a Tiaojü-szigetek kérdése. A kínai kormány határozott és szilárd elhatározásában, hogy fenntartja Kína területi szuverenitását. Senki ne ringassa magát illúziókban, vagy kérdőjelezze meg Kína elszántságát.

A Tiaojü-szigetek Kínához tartoznak. Kína a kérdés jobbik, jogos oldalán áll. Kína az igazság oldalán áll.

Suggest To A Friend
  Print